A lakásavató bulik (és a házibulik úgyáltalában) általában akkor sikerülnek nagyszerűen, ha a házigazda új szomszédai rögtön rosszakat gondolnak a tulajdonosról. Most sem történt ez másképp, ám azonnal egy matematikai dilemmába ütköztünk.
"Ha nem takarodtok el 10 percen belül, 2 perc múlva hívom a rendőrséget!" -fenyegetett a házinéni, feladva nekünk a leckét, hogy vajon most hány percünk is van még.
Kifogott rajtunk. Azonnal menekültünk.
Vannak meglepetések az életben. Amikor éjszaka fél kettőkor hazaérsz, és, hogy közepes fényt biztosíts némi éjjeli kajához és bekapcsolod a tévét, feltűnnek a legújabb beszámolók az amerikai elnökválasztásról. De amikor azegyik republikánus jelölt mögött nem mást, mint a jó öreg Chuck Norrist pillantod meg bazsalyogni, az tényleg meghökkentő. Ezek után lenne kínos nem nyerni a szenátornak.
Másnapja annak, hogy visszaérkeztem a szinte üres kollégiumba. Épp a vizsgámra készülve a jegyzetben olvasott kolostorok egy meglepő asszociációval eszembe juttatták a polcomon jóideje felbontatlanul pihenő Jack Danielst. A tény már kevésbé meglepő, ha hozzátesszük, a legtöbb dologról ez az üveg Jack jut az eszembe egy ideje. Nem a kolostorok.
Azt hiszem, holnap puskáznom kell.
Vasárnap volt, és vasárnap nem iszunk, ez néhány másodperccel késleltette a döntési folyamatot, mely arra irányult, vajon költsük-e ösztöndíjunk releváns részét mindenféle borra, ami majd hosszú sorokon és órákon keresztül csábítgat minket.
Az eredményt persze ismét a másnapi vigyorok mutatták, amik véletlenszerű időpontokban előtörő emlékek sorát jelezték, vicces és/vagy képtelen szituációkról, emberekről. Ezek közé persze én is beletartozhattam.
Mivel a tudomány és a kollektív tapasztalat jelenlegi állása szerint a fehérborok nem okoznak közös tripet, kijelenthetem valószínűleg találkoztunk a rákvörös fejű Demjén Rózsival is, akivel többnyire sikertelenül próbáltuk felvenni a beszélgetés fonalát. Letegeztem.
Mindazonáltal a hét során kiderült, hogy már nem csak kedvenc blogom, de kedvenc borom is a Late Harvest elnevezésre hallgat. Utóbbi Soproni Zenit, Pfneiszl Pincészet, egyébként.
A világ 5 legjobb létállapota közül az egyik a borfesztivál. All good things come to an end.
Miért nincs rajtad zokni? Miért viseled az alvós tandíjellenes pólód vajszínű zakóval? Miért vagy fent háromnegyed ötkor? Hová mész? Mióta van kedvenc borod? Miért olyan, amire nem lenne pénzed? Miért vagy ilyen melankolikus hangulatban? Miért hallgatsz akkor Radioheadet? Mit akarsz az élettől? És a legfontosabb: miért van egy kék vízipisztoly a zsebedben?
Nem másnapos, Bruce Willis vagyok, gondoltam, majd eszembe jutott, hogy Bruce talán nem ásványvízzel és vitaminokkal küzdene a reggeli felkelés fájdalma ellen. A huncut göndör fürtjeit pedig végképp nem igazítaná meg a fején.
Nobody likes you. Everybody hates you. You're gonna lose. Smile, you fuck. - jutottak eszembe a klasszikus mondatai, de szerencsére elkerült az érzés. Azért majdnem mosolyogtam egyet a tükörnek, de egy takarítőnő állt előtte, és még félreértette volna.
A kisördög még részeg volt bennem, ahogy az esős szegedi utcákon lépdeltem, de már tudta, hogy majd ma is szép lesz neki.
A bejegyzés törlődött, nincs kedvem újraiírni, helyette zene:
Jó szám, mókás videó. Nem?
Egy szociálpszichológián levetített filmecskéből megtudtuk, hogy a kutatások szerint férfiak a jó külsőre, a nők pedig a sok pénzre buknak.
Szerencsére aznap tudtam meg, felvettek PR-ra, amely szakma képviselői jelenleg Magyarországon a legmagasabb átlagfizetést kapják.
Velemegyüttörülsz.
Ígértem beszámolót, szóval: vattacukrot ettem, egy kortyot sem ittam, és kissé szarul éreztem magam, de biztosan csak a telihold miatt (ezt már megfigyeltem korábban). Majdnem fürödtünk egy szökőkútban, végül meggondoltuk magunkat.
A majális és a vattacukor bizonyos életkor felett már nem az igazi.
Vettem egy Turbo rágót a régi szép idők emlékére. Évek óta nem találkoztam ilyennel, most pedig megízlelés után olyannak éreztem, mintha azokból a napokból származna, mikor még szatyorszámra gyűjtöttük őket. Ezekben a napokban még alsótagozatos voltam, az ízvilágra nézve ez annyira nem jelent jót. Elsőre kifogtam a Lamborghini Diablót, a kedvencem. Ez meg talán annál inkább.
Egyébként ma 5 éve ittam le magam először, némi Hubertus szentséges segedelmével, ma előreláthatólag...talán majd még megírom.
Szombaton életemben először feljelentettek közterületen történő alkoholfogyasztásért.
Úgy érzem, elértem valamit.
A kollégiumi szobám munkásmegszállása véget ért.
Az univerzumban pedig állítólag minden a teljes szétesésre törekszik. Ha ez valóban így van, akkor minden bizonnyal az egész káosz itt kezdődik. Számomra már az is elég megdöbbentő volt, mikor hajnali 7-kor fúrók és kalapácsok zaja mellett takarítottak ki az ágyból, szembesítve a megrázó ténnyel: a délelőtt nem csak valami homályos emlék a múltból, aminek a létezésében nem is hittem igazán. Arra is rá kellett csodálkoznom, hogy reggel embertársaim nagy része nem iszik és nem tart bulikat; ezért levontam a következtetést, hogy továbbra sem kívánom elismerni a délelőttök létjogosultságát, főleg, amikor kétórányi alvás után ijesztően mosolygó/összevissza álló szemű overallos emberekbe botlok, és elkeseredetten ágyat keresek a folyosón.
A film külön érdekessége, hogy Hitlert az a Tobias Moretti játssza, akit a magyar közönség Rex felügyelőként ismerhetett meg. - írta nagyjából így a Szabad Föld.
Én meg mindig azt hittem, Rexet egy kutya játssza.
A hétfő tökéletes alkalomnak bizonyult arra, hogy ünnepeljek, pont 5 napja avattam fel a múltkor beszerzett szegediegyetemes üvegem. Zoláék, akik Bols-os üvegben hoztak tablettásbort, megfelelő partnernek bizonyultak volna ehhez, ha nem ünnepeltek volna már valamit ők is, így alkalmatlanná válva a szereplésre a meg nem írandó történetben.
Ne kérdezd, miért második rész rögtön, kimarad, ahogy annyi minden nehezen, talán majd flashbackek formájában pótolható epizód az utóbbi háromnegyed évből. Összefoglaló nagybejegyzés mission impossible.
Újra öregedtem egy évet, és a helyszín is más, a felelősségteljes felnőtté válás szerencsére a Makó-Jeruzsálem távolságból csupán Szeged felé mozdult el. Maradok is itt. Jó ez így. Ha nem is mindig a legboldogabb, de egyértelműen a legjobb éve.
Minden változik persze. Saját net, kevesebb koccintós, több koncert, ráadásul David Hasselhoff szőrteleníti a mellkasát.
Előszó helyett: I'm back
Welcome to the university.
- Zack: Ez víz vagy jég?
- Athosz: Víz. Meg van fagyva.
A fent idézett beszélgetés szereplőin kívül (a bandából) Head és jómagam válalkoztunk az egyhetes nyaralásra Balatonfenyvesre. Bevallom, talán még több abszurd, durva-szürreális, vicces és kellemes helyzetre számítottam, de összeségében így sem volt csalódás. A részletes beszámolót tehát hanyagolnám, de megemlíteném, hogy voltunk a Palace-ban, 2500 volt a beugró, de ingyen sör és sangria parti volt, úgyhogy megérte. Sangriából kb. tizenkettőt megittam (vagy legalábbis ennyire emlékszem, majd miután hazafelé lekéstük az állomást, felébredve a mozgó vonatból ugrottam ki. Igen, az események közt van logikai összefüggés. Egyebet nem tudok elmondani.
(miután az alábbi kép megszületett, közös elhatározással a Diego, a kertész címet kapta)
Ja de, mégis. Az Armageddon. Ez egy koktél neve, és máris kezd az a jogos félelmem lenni, hogy ez a bejegyzés egy lépéssel közelebb visz, hogy az olvasók alkoholistának könyveljenek el, mert egy nyaralás után csak az elfogyasztott piákról tudok írni. Szóval az Armageddon név nem (csak) reklámfogás, a leggyengébb összetevő a Jägermaister, ehhez jön még abszint és spicc80 rum, és meggyújtják, és belélegzed a gőzt, és az még durvább, mint maga a koktél. Hát ilyet ittunk. Rock 'n' roll.
És bemutatom az elhíresült Montezuma-képet Athoszról amin mi félórákat képes voltunk végigröhögni, és körbeadni egymásnak, mint ahogy a jointot szokták.
And I'm off to Greece.
Felvettek Szegedre kommunikációra, szóval nem kell tovább aggódnom azon, hogy szabad bölcsészként egy csapat hippi között majd egy verseskönyvvel a kezemben az élet értelmén fogok rágódni. A mottó pedig az lesz, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje, és az az egyetem.
Mykeenak pedig eggyel több oka lesz rá, hogy leegoistázzon.
A kellemes, derűs élet titka, hogy soha nem szabadna a reggelekből és a délelőttökből túl sokat ébren tölteni. Csütörtök reggel fél 7-kor ébredtem, és ez elcseszte az az egész rohadt napot. Egy hülye és hazug álomból riadam fel, amely sajnos érzelmileg akaratom ellenére is maga alá temetett. Rábukkantam a gépemen egy rakás HIM albumra (azt hittem, már rég letöröltem őket), és miután belehallgattam pár számba, arra gondoltam, hogy az együttes tagjait le kéne lövetni,mert valószínűleg annyi fiatal halálát okozhatták a depresszív dalszövegeikkel és ezzel az egész megjátszott divatosan-demonstratív-depressziós image-gel. Mert mi is történik az értük rajongó tinikkel? Elhagyja őket a barátnőjük, barátjuk, egyest kapnak az iskolában, rájönnek, hogy senkik, hazamennek, hallgatnak egy kis HIM-et (vagy más hasonlót, van belőlük elég), azt hiszik, egyéniségük lesz, ha felhúzzák ugyanazt a fekete uniformist, majd elgondolkonak, hogy ha az énekes azt zengi, hogy 'szívek temetése', meg hogy az 'angyalok vért sírnak', akkor miért is érdemes élni, később aztán felvágott erekkel találnak rájuk egy véres fürdőkádban. A zenekarok meg szarrá keresik magukat rajtuk.
Miután ezen is kellően felhúztam magam (ó, világfájdalom!), szinte már megnyugvás volt Capote-tól a Hidegvérrelben gyilkosokról olvasni. A nap eseménytelenül és egyedül telt, délután megpróbáltam valami kapcsolatot létesíteni a külvilággal, sikertelenül, csak azt értem el vele, hogy a forróságtól kába lettem, és még pocsékabbul éreztem magam. Ez után jött a kegyelemdöfés, megnéztem Az Órák című filmet. Borzalmasan, dühítően, szinte tüntetően unalmas, művészkedő feminista borzadály volt, amiben azzal próbáltak mindent jelentőségteljessé tenni, hogy suttogva beszéltek. Persze vajon melyik más napon keríthettem volna sort a megnézésére, mint ezen? Szerencsére ekkorra már nagyon tudatossá vált minden, és szinte kéjelegtem az önsajnálatban, és ez megfosztotta bármiféle komolyanvételtől.
De péntek reggel kialszom magam, vagy valószínűleg belehalok az egykedvűségbe.
péntek reggeli frissités: 11-kor keltem, és megerősítem az első mondatomban megfogalmazott állításomat. A korán kelés teszi tönkre az életet.
Az egy héttel ezelőtti vb-döntő különös jelentőséggel bírt az életemben. A tizenegyeseket izzadó tenyérrel, kalapáló szívvel, egy helyben állva figyeltem, ennek akkor szakadt vége, amikor Grosso belőtte az utolsó tizenegyest, ekkor örömömben felugorva, megkönnyebbülve, feloldódva figyeltem tovább, mintha én is az egyik ünneplő olasz focista lettem volna. Lehettem volna Peruzzi, a cserekapus, aki ugyanúgy csak figyelhette az eseményeket, drukkolhatott, de nem avatkozhatott közbe. Mégis, szerettem volna ő lenni. Ez az egész olaszoknak szurkolás dolog elég megmagyarázhatatlan. Nem is emlékszem, hogyan kezdődött, 6 éve, az EB-n valamiért már nekik szurkoltam a kezdetektől, szívszorítva, megkönnyebbülve, az elvesztett döntő után pedig fájdalmasan. Mégis, azóta minden Európa- és Világbajnokságon várom, hogy talán majd most, most. Vasárnap végignéztem az ünneplést persze, végig mosolyogva. Utána megfürödtem, lefeküdtem. De mintha a csalódásokat mostam volna le magamról, és nemcsak a vállaimat raktam volna le a párnára, de a vállaimról is minden terhet. A foci, a döntő, mintha túllépett volna önnön magán, és sorsszerű erővel bírna. Mert azóta is minden könnyebb.
Képzeljetek rám egy azúrkék Totti-mezt. Lehet, hogy veszek is egyet.
